Az ember két napig nem figyel, nem csüng a híreken, mert csüngeni nem tud, és egyből arra érkezik vissza, hogy csurig van restanciával. A NER olyan ütemben okádja a megírni valót mocsoktól kabaréig bezárólag – illetve ezek elegyét –, hogy tényleg nem tudja, hová is nyúljon. Legyen akkor a CÖF megint, mint kimeríthetetlen tárháza az ostoba hülyeségnek és a bicskanyitogató aljasságnak. Az MVM félmilliárdjával, és még ki tudja menyivel kistafírozott Fidesz-segédcsapat épp megágyaz egy polgárháborúnak, illetve előkészít pár támadást késsel, pisztollyal ellenzéki gyülekezéseken vagy villamoson békésen SZFE-s maszkban utazó állampolgárok ellen.
Csizmadia László, miután az ellenzéki provokációkra válaszul soha nem látott méretű békemenetet delirált, most tovább megy. Mielőtt azonban vele együtt mennénk tovább mi is, állapítsuk meg azt, hogy az ellenzéki provokáció maga a puszta létezés. Csizmadiát zavarja az a nyolcmillió magyar, aki nem a kedves vezetőre szavazott, helyünk itt nekünk nincs, szűk a Kárpát-medence neki, itt erről van szó már, nem egyébről. Fölütöm azért az alaphangot, amikor elmesélem, hogy tévé és net híján az ember olvas leginkább, most például két napom volt Pelevint tanulmányozni. Egy csoda a manus, viszont nem akarom dicsérgetni, mert ki vagyok én, ráhagyom ezt másra.
Tehát Viktor Pelevin „A Metamor Szent Könyve” című regényéről olvashatni a könyvem fülszövegévben, ahol egy bizonyos Lev Danyilkin méltatásában azt írja:
”A regény nagy kérdését így lehet megfogalmazni: mit tehetünk egy olyan országban, amelyet váll-lapos farkasemberek irányítanak? Vagy más szóval: hogyan lehet élni egy olyan országban, amely sehonnan nem repül sehová…”
Mindezek után ébredtem én Csizmadiára, és olvasván újabb uszítását olyan otthon éreztem magam, mintha Pelevin regényéből léptem volna elő. Csak egészen sajnálatosan ez itt nem irodalom, hanem a valóság, ami még a regény világánál is szürreálisabb.
El fogunk pusztulni, ha ez így megy tovább, és hagyjuk, hogy így menjen. A Fidesz kormányzásának tizenegyedik évében Csizmadia László a CÖF nevében kihirdette, hogy megalapítják a „Civil Igazságtételi Bizottságot”, amellyel a „balliberális országfosztás nyomába erednek”, felállítják az „erkölcsi gyóntatószéket” a „szellemi honvédők akaratára”, amivel „elégtételt biztosítanak a nemzet polgárainak”.
Hogy mi? Kérdezem a hökkenés hangján, főleg akkor, amikor a balliberális oldal rendszerváltás óta elkövetett bűneinek feltárásáról olvasok, és azt, hogy bemutatják, „az országgyűlési választások előtt és után a szociálliberális kormányzás és hálózata miként herdálta el az állam és az adófizetők vagyonát”.
Ennek a fele sem tréfa, és momentán azzal sem foglalkozom, ki ez a Csizmadia, illetve ki volt a rendszerváltás előtt, azzal sem, hogy kik ülnek a Fidesz soraiban ugyanabból a korszakból. Sőt, figyelmen kívül hagyom azt a még súlyosabb tényt, hogy ki és mikor herdálja a nemzet vagyonát, s legfőképp mire, mert ezt mindannyian tudjuk. Hanem Csizmadia és a CÖF hangnemére fókuszálok, a leplezetlen uszításra, ami kitüremkedik belőle. S mivel azt is tudjuk, hogy saját kútfőből a végletekig csinovnyik lelkületű és halálig lojális Csizmadia semmit ki nem talál, semmit meg nem hirdet, az is sejthető, hogy a polgárháborús uszítás a lehető legmagasabb szintről ered.
Orbán mindig mással végezteti el a mocskos munkát, miközben a függöny mögül figyel. Csizmadia és a CÖF ezzel a szervezkedéssel leképezi azt, mi vár az országra, ha a Fidesz veszít. A híveket, a debileket, a kopaszokat már most trenírozzák arra, hogy a nemzetvesztő balliberálisoknak a hatalmat át nem adjuk, mert az a nemzet végét jelenti. S míg most, ebben az állapotában Csizmadia felhívása annyi, mint a füttyszó volt hajdan a teherautón várakozó SA tagoknak, egy vesztes választás után ez felhívás a kockakövek feltépésére és a Kossuth-tér széthugyozására. Mondhatnám legyintve, hogy ezt tudják, de ez ennél több. Ez felhívás a háborúra, a csapatok készenlétbe helyezése, erre kellett két nap után visszajönnöm. Még huszonnégy óra, és tankok lettek volna az utcán, ahogyan lehet, lesznek is.
|
